DLF_2156_SZLN2017_2506_KFT_DobreLehel_k

„Mi nem öregek vagyunk, hanem régóta vagyunk fiatalok” – Beszélgetés Bornai Tiborral a KFT-ből

Miért tartja magát valamelyest nagyváradinak Bornai Tibor, a KFT billentyűs-énekese, dalszerzője? Ki volt a lány a mólón a Balatoni nyár című halhatatlan slágerben? Mit gondol a Szent László Napokról? Hát Nagyvárad kulturális fesztiváljának a közönségéről? – minderre fény derül, ha elolvassák a Szent László Napok keretében június 24-én, a nagyváradi várban megtartott KFT-koncert után vele készített interjúnkat.

 

– Nagyon általános kérdéssel kezdeném, amelyet biztos nagyon sokszor hallottál, ám mindannyiunkat lázban tart: hogy éreztétek magatokat a mai este során?

 

– Ha egy zenész koncert közben lenéz a színpadról, és azt látja, hogy egy ekkora tér tele van emberrel, akkor az nem lehetséges, hogy rosszul érezze magát. Ráadásul, ha ezek az emberek örülnek, megmozdulnak együtt lélegeznek a koncerttel, a dalokkal, az maga a boldogság, a mámor. Ezért alakít az ember zenekart.

 

– Néhány dalotok teljesen megmerevítette az időt, és vissza-visszahozta a régmúlt emlékeit. A rajongóitoknak ezek a dalok nagyon sokat jelentenek. Van számodra is olyan dal, amelyhez nagyon emlékezetes marad egész életedben?

 

– A balatoni nyár szerzeményem több szempontból is emlékezetes. Elárulok két titkot, annak ellenére, hogy nem szoktam elárulni, mert sokan kérdezgetnek, hogy mi a valóság a dalszövegeinkből. Egy picit elárulok most belőle. Az a szőke lány, akit én vártam a tihanyi révnél, az első feleségem volt. A csónakjelenet azonban kitaláció. Ám, azt a második feleségem nem hitte el, hogy nem történt meg, és azóta el is váltunk. A harmadik versszak nekem a második házasságomba került.

 

– Bizony, erre nem is gondolnánk, mikor a Balatoni nyár című halhatatlan slágert hallgatjuk. Talán ezért is faggatnak titeket a dalokkal kapcsolatban. Mégis ennyi élettapasztalat, dal és érzés után mindannyian örök fiatalok maradtatok. Hogyan lehetséges fenntartani ezt az örök fiatalságot, megőrizni a pörgést?

 

– Azt gondolom, hogy ha fel kellene tartani, akkor már nem lenne. Ez van. Ezt nem kell fenntartani. Létezik egy halvány elméletem arról, hogy ha az ember folyton töri a fejét valamin, állandóan mozgásban van az agya, új dolgokon gondolkodik, tervezget, nap, mint  nap van valami agyi izgalom, akkor lehet, hogy ez távol tartja az öregedést az embertől. Így talán hosszabb ideig marad fiatalosabb. Én azt hiszem, hogy azzal magyarázható a dolog, hogy pörög az agyunk. Azt szoktam mondani,  hogy mi nem öregek vagyunk, hanem régóta vagyunk fiatalok.

 

– Milyennek találod a Szent László Napokat? Voltatok korábban Nagyváradon?

 

– A Szent László Napokon még nem voltunk, azonban egyszer régen játszottunk itt. Ma mikor megérkeztünk a délután közepén, annyira meleg volt, hogy bemenekültünk ebbe a hűvös pincébe, igazából nem néztünk körül. Emiatt egy kis lelkiismeretfurdalásom van. Azonban ha elcsendesednek a csatazajok, akkor majd egy kicsit körbeszimatolok.

 

– A nagyváradi Szent László Napok tulajdonképpen a nagyváradi magyarság ünnepe. Mit gondolsz, miért fontos egy hasonló rendezvényt életre kelteni?

 

– Egészen biztos vagyok benne, hogy akármennyi magyarajkú ember él itt, időről-időre meg kell hogy erősítse a lelküket, hogy sokan vagyunk. Időnként nagy megerősítés lehet, hogy összetartozunk, hogy szeretjük egymást, tudunk ugyan annak a dolognak örülni napokon keresztül.  Ha a kultúrához soroljuk azokat a koncerteket, amelyek itt vannak, akkor van egy közös kultúránk, hogyha kézművességet vesszük számba, akkor van közös múltunk. Nyilván, hogyha ez nem lenne, akkor előbb-utóbb elhalna ez az érzés. Ez olyan, mint ha azt mondanám, hogy jó humorérzékem van, és bemegyek egy szobába, ahol egy csomó olyan ember ül, akinek semmi humorérzéke nincsen. Én hiába mondok viccet, nem nevet senki. Így egy rövid idő múlva az én humorérzékem is el fog múlni. Lehet, hogy a magyarságérzet is hasonlít ebből a szempontból a humorérzékre.

 

– Milyen élménnyel gazdagodtál a váradi ittléted alatt?

 

– Nagyon szürke, és szomorú emlékeim voltak a határtól Nagyváradig tartó útról. Rongyos csövek kanyarogtak az út fölött a baloldalon. Halott gyárak kitört ablakai néztek  felénk, és most ahogy végigjöttünk azt láttam, hogy felépült, megszépült, minden kulturált lett. Ez volt az első benyomás. Második benyomásom volt, hogy milyen szép tavirózsák nyílnak itt a várárokban. A vízen három félét is láttam, fehéret, sárgát meg olyan halvány pirosat. Aztán kiszálltunk és megrohantak minket, valóságos szeretetrohamban részesültünk. Azonnal az orrunk alá dugtak egy csomó kolbászt, meg Csíki sört. Ez a legnagyobb élmény számomra, ez a sok ember, akik mind mosolyogtak és örültek nekünk, és mi is örültünk nekik. Egyébként születésemtől húsz éves koromig a Nagyvárad téren laktam Budapesten. Úgyhogy nekem Nagyvárad ilyen formában a szülőhelyem.